A kifinomult ízléssel rendelkező rajongók jól tudják, a Dalmore mindig is a legmagasabb mércét állította maga elé, és képviselte a legnemesebb whisky különlegességek készítésében. A legendás, királyi szarvasagancsos márka több mint 150 éve ragyog felülmúlhatatlan fénnyel a többhordós érlelésű specialitások egyik uralkodójaként.
Mi is valójában a gin?
Kezdjük az alapoknál: a gin olyan, főként gabonából készült párlat, aminek fő jellegalkotó ízét a borókabogyó adja. Sokszor a házi készítésű ginek alapja valamilyen vodka, amit a lepárlás során borókával, és opcionálisan egyéb fűszerekkel, gyógynövényekkel ízesítenek.
A klasszikus gin gyártása során tehát először készül egy semleges ízbázisú gabonaszesz, amit a második lepárlásnál aszalt borókabogyóval vagy annak kivonatával ízesítenek, és a végeredménynek legalább 40% alkoholtartalmúnak kell lennie.
A mai modern gyártás során a boróka mellett számtalan egyéb gyógynövény és fűszer is felhasználásra kerülhet - ez adja meg a kézműves termékek egyedi karakterét, zamatát és a féltve őrzött, titkos receptúrák alapját!
A gin története az ősidőkre nyúlik vissza
Mint ahogy a legtöbb gyógynövényből készült alkoholos ital, a gin is eredetileg gyógyszernek készült, hiszen a borókát már a Krisztus előtti időkben is alkalmazták gyógyászati célokból. Sőt, tudomásunk szerint már az Egyiptomi Birodalomban is keverték alkohollal, bár azt akkoriban nem itták, hanem parfümként használták a kellemes illata miatt. A rómaiak idejében a borókát kifejezetten hasfájásra, valamint más gyomorpanaszok kezelésére javasolták, méghozzá fehérborral keverve.
Nem az angolok fedezték fel?
Hát, nem! Ezt sokan rosszul tudják, pedig tény, hogy a XVI. században Németalföldön már rendszeresen fogyasztották a jenever névre keresztelt italt, amit a mai gin közvetlen elődjének tekinthetünk. Mivel a boróka hollandul a latin juniperus szóból átvéve “jenever”, a németeknél genever, amit aztán az angol ginevaként használt, majd egyszerűen rövidített, és így lett: gin.
Angliában való elterjedése elsősorban Orániai Vilmos uralkodásának köszönhető, aki nagy rajongója volt szülőhazája kedvenc borókás italának, így az rövidesen a palota egyik közkedvelt finomságává vált. Sőt mi több, Vilmos teljesen szabad tevékenységgé tette a gin főzését. Elegendő volt leperkálni egy jelentéktelen összeget, majd a kérelmező megkezdhette a szeszfőzést, és ezért semmilyen adót vagy illetéket nem kellett fizetnie. Rengeteg ma ismert angol szeszfőzde gyökerei nyúlnak vissza ezekre az időkre.
Nem meglepő, hogy ennek hatására az angoloknál valóságos gin-őrület robbant ki. A feljegyzések szerint az 1750-es évek elején az Angliában termett gabona csaknem feléből már nem kenyér, hanem szesz készült. London lakosságának túlnyomó része szinte állandóan részeg volt, az átlagos egy főre eső gin-fogyasztás pedig nagyjából heti 2 liter körül volt.
Később aztán jövedéki adót és egyéb terheket róttak a szeszfőzdékre, így a gin ára hamarosan az egekbe szökött, a londoni városlakók pedig visszatértek a kevésbé drága sörhöz.
Legenda születik!
A viktoriánus korszakban a trópusi brit gyarmatokon ginnel fedték el a malária egyetlen hatásos ellenszereként ismert kinin rendkívül keserű ízét. És ez a keverék lett a mai gin-tonik őse...
De ez már egy másik történet kezdete, amit a következő cikkünkben folytatunk! :)
Tartsatok velünk továbbra is és fedezzük fel együtt a gin legendás útját!
